A hosszú repülőúton egymás mellett ül egy magyar és egy indiai fiatalember. Szóba elegyednek. Annyira szimpatikusnak találják egymást, hogy már a személyes dolgaik is szóba kerülnek. A magyar fiú büszkén újságolja, ha hazaér, megházasodik. Hétvégén lesz az esküvője. Már mutatja is leendő felesége arcképét. Lázban ég a szerelemtől.

-Nahát! –szólal meg az indiai. Én is épp most házasodom.

-Mutasd a lányt. – kéri a magyar fiú.

-Nem tudom mutatni. Sosem láttam.

A másiknak leesik az álla.

– Úgy veszed el, hogy nem láttad? Nem szerelemből?

-Igen, majd az is megjön. Lesz rá 50 évem.

Ezt a történetet Pál Feri atya előadásán hallottam. Jó sok évvel ezelőtt. De annyira megfogott, hogy azóta is gyakran eszembe jut. Mint most is. Mert nagyon sok köze van a motivációhoz.

 

A szeretet és félelem nem fér meg egymás mellett.

 

Senkit sem lehet motiválni. Azt hitted a cím alapján, hogy megmondom a tutit. Majd jól „megmotivállak”. Nem tudlak. De azért ne add fel az olvasást. Mert csak úgy nem írtam volna a semmibe. Az késztetett írásra, hogy nagy az én bánatom. Én, aki annyi mindent tudok a hatékony tanulásról. Én, aki annyi mindent tudok az örömtanulásról. Én, aki tudja, hogy mit sem ér a tanulási technika az ember nélkül, az önismeret nélkül, mégsem tudom úgy lelkesíteni a diákjaimat, mint régen. És ahogyan kutattam magamban a miértekre a választ, ugrott be a fenti történet. Nem lehet motiválni a tanulásra. A motiváció nem jöhet kívülről, a motiváció belül születik. Sajnos egyre ritkábban.

Mi célból tanulsz?

A válaszok:

Azért, hogy jó munkám legyen.

Azért, hogy jó jegyek legyenek a bizimben.

Azért, hogy ne kapjak büntetést.

Ami így kezdődik: Azért, hogy…az a távoli jövő. Miközben elveszíted a pillanatot. Miközben félsz. A szeretet és félelem nem fér meg egymás mellett.

 

Szeretet és büszkeség nem fér meg egymás mellett.

 

A diák nem szeret tanulni. Az alkalmazott nem szeret dolgozni. Maga a tevékenység, a tanulás, a munka elvesztette az értékét. Rád kényszerítették, hogy jó számokat produkálj. Jó jegyeket, felfelé ívelő gazdasági mutatókat.

Valamivel jobb a helyzet, ha nem a számokért, hanem a büszkeségért tanulsz, dolgozol. Azért, hogy megmutasd (látod megint azért, hogy) milyen jó tanuló vagy, milyen jó vagy a szakmádban. Jobb, mint a másik. Szinte már el is hiszed, hogy Te motivált vagy. De tévedsz barátom. Nagyon tévedsz. Mert mindig lesz majd valaki jobb, az pedig a motivációd gyilkosa lesz. Jön a stressz, a kiégés, a betegség. A depresszió. A túlélni a napokat.

Szívből, szenvedélyből tanulni dolgozni a számokért, a büszkeségért nem lehet. A majdénmegmutatom, hogy jobb vagyok, mint a másik, az nem szeretet. Szeretet és büszkeség nem fér meg egymás mellett.

Miért mondanak fel a munkahelyen?

Itt a felmérés eredménye.

1. Nincs értelme a munkámnak.
2. Nem adnak szabadságot az ötleteimnek.
3. Nem jó a munkahelyi hangulat.
4. Nem támogatják a továbbképzésemet.
5. Nem elég a fizetés.

Nem a pénz az oka!!!! Kutatások szerint a diákok 7%-a tanul szívesen. Az alkalmazottak 13%-a dolgozik szívesen.

 

Én motivált vagyok, én boldog vagyok

 

Nekem tényleg mérhetetlenül jó. Miért? Reggel 5 óra és kipattantam az ágyból, hogy amit itt olvasol, azt megírjam. Mondom, ötkor. Mi hajtott, űzött arra 2 éven keresztül, hogy 1700 német szóra kitaláljak egy hívómondatot? Nem a számok.

Mázsányi könyvet olvastam el arról, hogyan tanuljunk, hogy abból valódi, használható tudás legyen. Egy diákom egyszer megkérdezte:

-Tercsi néni, maga sose pihen?

Nekem a tanulás a pihenés. Nekem az a flow. Csíkszentmihályi boldogságtörvényét erősítem. Meg kellene néznem, hogy marketing szempontjából egy-egy írásom, videóm után milyen a keresettségem a gógliban. Az elején csináltam is. Nem tett jót. Inkább rontott a boldogságfaktoron. Nem nézem. Számok, statisztikák.

 

A keresők mindig csak keresnek, a találók pedig találnak.

 

Igen, akkor folytatnám ott, hogy mi az én nagy bánatom és hogy van akkor az, hogy mégis boldog vagyok a munkámban.

Iszonyat kevés diákomban tudok már szikrát gyújtani. A tanulás szeretetének a szikráját. Mert ahhoz, hogy a szikra lángra lobbanjon, ahhoz ismerni kell önmagad. Ki vagy? Mi az, amit majd megszeretsz? Úgy, ahogy az indiai fiú megszereti a felségét.

Ahhoz pedig sokszor kell csendben lenni. Ahhoz unatkozni kell. Ma már nem unatkozik sem diák, sem dolgozó felnőtt. Ma már nem ül csak úgy csendben bámulva a semmibe az ember. Még a végén hülyének nézik.

Ha nem lenne TV, internet, okostelefon, lenne üres idő. Az üres idő késztetne arra, hogy tégy valamit. Az mutatná meg, hogy mit szeretsz. Ki vagy valójában. Nem az vagy, akinek hiszed magad. Nem az vagy, aminek látszol. Az csak egy szerep. Maszkban éled az életed. Mivel eláraszt a világháló, neked kell tudni időnként elzárni a csapot, hogy megtaláld önMAGad a kosztüm alatt. Ezt nem tudom elérni a diákoknál, mert nem tudom felvenni a versenyt a szosöl médiával.

 

Kerestem, találtam

 

Nem tudom miért most, hisz jó néhány éve tanítok tanulni. Mégis még csak most tudom megfogalmazni, mit érzek akkor, amikor benne vagyok a két napban.

A hét elején még arra gondoltam, hogy fogom ilyen fáradtan megcsinálni a tanulás tréninget. Tanév vége, ilyenkor a pedagógus az energiájának utolsó morzsáit kapirgálja össze. Pedig kell az erő a tréningre.

Kezdődik. Ott állok, szemben a reménykedő ugyanakkor kétkedő arcokkal szemben. És fellobban belül a láng. Nő, egyre csak nő, szinte éget. Nem én magam szítom a lángot. Látom a szemekben, a testbeszéden, hallom a kérdésekben megbúvó bizakodást. Kinyílnak a belső kapuk, beáll a csend. Hagyom. Ilyenkor vágni lehet az energiát, az újból születés energiáját.

Nem így kezdődött. Hiszen ahol most tartok, oda én is egy úton jutottam el. Nem lehet lépéseket kihagyni. Érzéseimben eljutottam oda, amiről a könyvek mesélnek, a regények, versek szólnak.

 

A motiváció belülről fakad

 

Ott állok. Pőrén. Nincsenek elvárásaim. Csak adni akarok. Adni csak úgy tudok, ha ezer százalékig hiszek abban, amit csinálok. Attól vagyok boldog, ha elfogadják, befogadják. Az sem bánt, ha nem mindenki. Nem szerepelek, nem játszom. Egyszerűen csak vagyok.

Végre, megint adhatok, mert befogadókra találtam.

Tényleg ez a boldogság? Igen, ha elsírod magad egy zárómondat után:

-30 éve tanítok. Megjártam már sok-sok képzést. De ennyit még soha, sehol nem kaptam, mint tőled.

És ott a kulcsszó. KAPNI. Adtam és kapott. Ez az én célom. Rádöbbenteni az önmagukban kétkedőket a képességeikre. Mert mindenki képessége határtalan. Bármit meg tudsz tanulni, ha tudod használni a szerszámot, az elmét és ismered önmagad, a lelked működést.

 

Bevégeztetett?

 

Elértem a célom? Oh, nem! Az út maga a boldogság. Olvasatlan szakkönyvek sorakoznak a polcomon. Én is tanulom magam. Van mit. Nem is akarok még célba érni.

 

Konsztantinosz P. Kavafisz (1863-1933):

Ithaka

Ha majd elindulsz Ithaka felé,
válaszd hozzá a leghosszabb utat,
mely csupa kaland és felfedezés.
A Küklopszoktól és Laisztrügónóktól,
s a haragvó Poszeidontól ne félj.
Nem kell magad védened ellenük,
ha gondolatod tiszta és egyetlen
izgalom fűti tested s lelkedet.
A Laisztrügónokkal, Küklopszokkal, a bősz
Poszeidónnal sosem találkozol,
hacsak lelkedben nem hordozod őket,
hacsak lelked nem áll velük utadba.

Válaszd hozzá a leghosszabb utat.
Legyen minél több nyári hajnalod,
mikor – mily hálás örömmel! – először
szállhatsz ki sose-látott kikötőkben.
Állj meg a föníciai pultok előtt,
válogass a jó portékák között,
ébent, gyöngyházat, borostyánt, korallt,
és mindennemű édes illatot,
minél többet az édes illatokból.

Járj be minél több egyiptomi várost,
s tanulj tudósaiktól szüntelen.
Csak minden gondolatod Ithaka legyen;
végső célod, hogy egyszer oda juss,
de ne siess az úttal semmiképp.
Inkább legyen hosszú, minél hosszabb az út,
hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten,
az út aratásával gazdagon,
s ne várd, hogy Ithaka majd gazdagon fogad.
Neki köszönöd a szép utazást,
mit nélküle sosem tehettél volna meg,
hát mi mást várhatnál még Ithakától?

Nem csaphat be Ithaka, ha szegény is;
a szerzett tudásból s tapasztalatból
máris megtudhattad, mit jelent Ithaka.